Külömbségek: Tájföld - Vietnam
A dudálás: Tájföldön kimondottan feltünt, hogy nem dudál senki. Ha az utca közepén sétálsz is, lelassítanak (amúgy sem hajtanak gyorsan) és kikerülnek. Ez a mentalitás. Békén hagylak és békén hagysz. Talán a budhismus? Egy tájföldön élő francia magyarázta nekem: a dudálás agresszívnak számít, és itt az agresszió elkerülése a norma.
Vietnamban nem hogy nem számít agresszivnak, de még zavarónak sem találja senki. Itt a dudálás annak a ténynek a közlése, hogy részt veszel a forgalomban. Ha előzöl dudálsz, a kanyarban dudálsz, a kereszteződésben dudálsz, már azért is, hogy a szembejövő busz a motorbicikli özönben észre vegyen. Körforgalmak Saigonban: sávak nincsenek, nem be vagy ki indexelsz, hanem mindig abba az irányba, ahova szívesen eljutnál. A motoros tömegben ez álltalában müködik, ha autók is vannak, azokat kerülgetni kell, ha egy busz vagy kamion kanyarodik ki a körforgalomból álltalában megáll egy pillanatra a motorözön. És mindez alatt persze a dudák nem állnak le. Ez lenne a Vietnámi mentalitás? Talán a keresztény befolyás amit itt délen a sok templomon is látni lehet? Vagy egyszerüen az 14 milliós ázsiai nagyváros elkerülhetetlen hangzavara?
Temetők: Feltünt tájföldön, hogy nincsenek temetők. A faluk szélén kerestem, a budhista templomok körül, sehol. Laoszban ugyanez. Hová temetik halottaikat? Egy túrista úgy gondolta, hogy a szellemházikók, amelyek minden épület kertjében, minden híd lábánál, minden üzletház tetején találhatóak, töltik be a sírok funkcióját. De nem (lásd "Unzusammenhängende Besonderheiten 1: Thailand).
Az első temető amit láttam az Laoszban volt, a fővárosból, Vientianból kifele utazva tünt fel az óriási körbekerített terület a busz ablakából. A közepén egy nagy fehér kő emlékmű, csillaggal és piros zászlókkal díszítve: az elesett elvtársak emlékére. A sírkövek kis fehér "stupa"k voltak, kerek vagy sokszögletű alaprajzú habcsók formájú kis tornyocskák, mint amiket a buddhista templomokban láttam. Érdekes látvány volt, egy kommunista-buddhista emlékmű, temetőnek álcázva. Vagy fordítva.
Ezzel szemben középvietnamban nagy területet vesznek be a halottak. Szó szerint. Az első sírvárosok (mert kertnek túl nagyok voltak) nagyobb települések lakóterületein belül tüntek fel. Eltartott, míg felismertem temetőnek. Nagy lapos, színes kő mausoleumok lepnek el egész domboldalakat. Nincsen körbekerítve, nem tartozik hozzá infrastruktúra vagy egy templom. Ritkán látsz embereket a kőszerkezetek között, hacsaknem melósok, akik épp egy új házikót építenek. Se virágok, se gyertyák, egy elhagyatott kő város. Egy Vietnámi barátnő elkísért a motorral Huéből Danangba. Egy tengerparti részen elhajtunk egy túrista pár mellett, akik a sírváros mellett leállították motorukat és csodálkozva, fényképezgetve járták be a homokos terepet a mausoleumok között. A Vietnami barátnő a fejét csóválta. "Not good, Vietnamese people no take pictures. Is for the dead people. Is bad luck." Azután már én sem fényképeztem a temetőket többé.
Vietnamban nem hogy nem számít agresszivnak, de még zavarónak sem találja senki. Itt a dudálás annak a ténynek a közlése, hogy részt veszel a forgalomban. Ha előzöl dudálsz, a kanyarban dudálsz, a kereszteződésben dudálsz, már azért is, hogy a szembejövő busz a motorbicikli özönben észre vegyen. Körforgalmak Saigonban: sávak nincsenek, nem be vagy ki indexelsz, hanem mindig abba az irányba, ahova szívesen eljutnál. A motoros tömegben ez álltalában müködik, ha autók is vannak, azokat kerülgetni kell, ha egy busz vagy kamion kanyarodik ki a körforgalomból álltalában megáll egy pillanatra a motorözön. És mindez alatt persze a dudák nem állnak le. Ez lenne a Vietnámi mentalitás? Talán a keresztény befolyás amit itt délen a sok templomon is látni lehet? Vagy egyszerüen az 14 milliós ázsiai nagyváros elkerülhetetlen hangzavara?
Temetők: Feltünt tájföldön, hogy nincsenek temetők. A faluk szélén kerestem, a budhista templomok körül, sehol. Laoszban ugyanez. Hová temetik halottaikat? Egy túrista úgy gondolta, hogy a szellemházikók, amelyek minden épület kertjében, minden híd lábánál, minden üzletház tetején találhatóak, töltik be a sírok funkcióját. De nem (lásd "Unzusammenhängende Besonderheiten 1: Thailand).
Az első temető amit láttam az Laoszban volt, a fővárosból, Vientianból kifele utazva tünt fel az óriási körbekerített terület a busz ablakából. A közepén egy nagy fehér kő emlékmű, csillaggal és piros zászlókkal díszítve: az elesett elvtársak emlékére. A sírkövek kis fehér "stupa"k voltak, kerek vagy sokszögletű alaprajzú habcsók formájú kis tornyocskák, mint amiket a buddhista templomokban láttam. Érdekes látvány volt, egy kommunista-buddhista emlékmű, temetőnek álcázva. Vagy fordítva.
Ezzel szemben középvietnamban nagy területet vesznek be a halottak. Szó szerint. Az első sírvárosok (mert kertnek túl nagyok voltak) nagyobb települések lakóterületein belül tüntek fel. Eltartott, míg felismertem temetőnek. Nagy lapos, színes kő mausoleumok lepnek el egész domboldalakat. Nincsen körbekerítve, nem tartozik hozzá infrastruktúra vagy egy templom. Ritkán látsz embereket a kőszerkezetek között, hacsaknem melósok, akik épp egy új házikót építenek. Se virágok, se gyertyák, egy elhagyatott kő város. Egy Vietnámi barátnő elkísért a motorral Huéből Danangba. Egy tengerparti részen elhajtunk egy túrista pár mellett, akik a sírváros mellett leállították motorukat és csodálkozva, fényképezgetve járták be a homokos terepet a mausoleumok között. A Vietnami barátnő a fejét csóválta. "Not good, Vietnamese people no take pictures. Is for the dead people. Is bad luck." Azután már én sem fényképeztem a temetőket többé.
Comments