Pai-rol, részletesen

A helyi busszal utazom vissza Chiang Maiba. Fele annyiba kerül, és dupla annyi idő. Dupla annyi idöm van, az elmult három napot még egyszer gondolatban megélni. Pai 15 éve egy csendes kis hegyi falu volt, de valamiért felfedezték a turisták, és azóta megállás nélkül nő. Azért jöttem fel ide, annak ellenére, hogy nem esik útba a Laosi határ felé, mert mindenki azt mesélte, hogy egy két napos kirándulás helyett a végén egy hetet töltöttek itt. Az utat, ami kanyarog felfelé az erdők, földek és kis települések között, majdnem egész hosszán szélesíti; egy porfelhő az egész. Megérkezve a busz alig tud beállni az állomásba, mert dugig van a sétálóutcába és kirakodó vásárba átminősített főutca. Utólag tudom meg, hogy pont egy hosszú hétvégén, a "gyertyák ünnepén", jöttem fel ide nyugalmat és békét keresni - fél Chian Mai-al együtt. A harmadik szállóban találok helyet. Egy saját kis bungalóban egy pici tó mellett. Tücskök és békák koncertjére alszom el.
A környéket úgy lehet legolcsóbban és leghatásossabban bejárni, ha az ember bérel egy robogót. Egy kis nehézség csupán, hogy tájföldön, gondolom a környező országok angol gyarmati multjuk miatt - tájföld maga sosem volt gyarmat, amire nagyon is büszke - a bal oldalon vezetnek. Nem szívesen indultam volna el egymagam, így szerencse, hogy reggel, a falu kis bambusz-hídját kereszzezve leszólít egy mexikói-amerikai srác, hogy jó reggelt. Végül vele és egy barátnőjével együtt robogunk a 35 km-re lévő Luan cseppkő barlangba. Az út gyönyörű, a felhős-ködös dimbek-dombokon keresztül. Egy helyen megállunk, ahol a foghagymát morzsoló asszonyka miután mutogatva megkérdezem, mivel van tele a szája, egy dobozból egy pár gyökérkét ad, és egy nagy darab zöld levelet. Gondolom tabak. Iszonyú keserű volt, maradok a délamerikai coca-leveleknél. Mindkettőtöl amúgy a helyiek fogazata erősen zöld majd fekete színt kap. Egy elfogadott öregedési jel.
A cseppkőbarlang óriási. keskeny, hosszú bambusz tutajokon visznek át a vizen, és magas lépcsőszerkezeteken járjuk be egy gázlampa fényében a tunel-rendszer sarkait. 2-3000 éves festményt találtak a barlangban, aminek helyén most mar csak sejteni lehet a képet, egy mellék barlangban meg hosszukás fakoporsókban helyezték el a hallottaikat a régen ott élő emberek. Kifele hajózva az amerikai lány elővesz egy furulyát, a dallam összekeveredik a denevérek sípolasával és a halak csobogásával a csónak mellett - elvarázsolt egy hely. A hazaúton mar besötétedik.
Este a fáradság ellenére szerencsére még bemegyek a központba. A banzáj kiterjedt a varos fő utcáira, 3 nagy színpadon van élő zene, show, a nagy színpadon két bohóc jellegű énekes, komikus. Kár hogy nem értem a poénokat, de így jobban tudom figyelni a röhögő, kacagó, fel-fel kiáltó nézőközönség reakcióit. Nagy atttakció a táj-box emelvény, amit tömegek vesznek körül. De van lábtengó mérközés is, fergeteges mozdulatokkal, és nagy érdeklődésnek örvend a bogár-harc mezőny is. Ezekről felvételeket készitettem , remélem sikerül behelyezni ide.
Szóval táj tömegek tolonganak a színpadok, versenyek, kajabódék, célbadobó, lövő, vidámparki attrakciók között. Sok a gyerek, kézen, karon, egy kendövel a háton - tényleg, a sok gyerek ellenére még gyerekkocsit egyet sem láttam. A környező falvakból a nők és gyetekek sokszor népviseletet hordanak. Örülök hogy ezt is láthattam.
A következő két napot összefoglalom: motorozás a hegyek közt, sétálás az ösersőben, flóra és fauna felmérése (ehez külön post kell majd), elkirándulás egy elrejtett vízeséshez, ahol senki más nem volt rajtam kívül, tűzrakás egy hippie csapattal, naplemente egy óriási fehér domboldali buddhanál, reggeli meditálás egy helyi kis kanyon tetején, ebéd egy másik hippie táj bandával... sorolhatnám. Szép volt, na.
Most viszont, egy félnapos utazás után megérkezten Chiang Rai-ba, száguldok éjszak felé, a laoszi határ felé.
Hátha most érdemes megjegyezni egy gondolatomat: azért nagyon turisztikus tájföld. Asszem Laos autentikusabb lesz. de az is lehet, hogy eddig túl nagyon a fő túrista útvonalakon közlekedtem.