Kati in the Big Wide World

Valamire ráérezni. Hogy mit veszek fel ma. Nem kigondolni, nem eldönteni, nem bloggokból és katalógusokból összeszedni. Ráérezni. Hogy mit szeretnék enni, inni. Nem kalóriát számolni, diétákat hajszolni, a testemet ömleszteni, éheztetni. Ráérezni. Hogy mit szeretek, kit szeretek. Nem ráeszmélni, elképzelni, összerakni. Nem rávenni magam, hogy hátha igen, sem elfordulni: ezt tuti, hogy nem. Ráérezni. Figyelmesen, csendben, lassan. Türelmesen. Berlin, 2018, Április 16

Miről szól az élet? Döntésekről. Különböző emberek, különböző helyzetekben, eltérő lehetőségekkel, tudással és háttérrel megpróbálnak „jó“ döntéseket hozni. Hogy a „jó“, az nekik jó, vagy a családjuknak, vagy közösségüknek, városuknak, a természetnek vagy a világbékének, az embertől és körülményektől függ. Mindenesetre sokszor az, ami egy embernek jó, az a másiknak nem jó. Mondjuk, hogy nyaralni készül a család: Egy döntés-szcenárió, hogy a családfő eldönti, hogy „Horvátországba megyünk. Rijekába a strandra, és kész.“ Gyors és egyszerű a döntéshozatal, de az anyuka és a két fiú, akik mondjuk az Alpokban szeretettek volna kirándulni, elégedetlenek lesznek. Nekik nem volt elég hatalmuk, hogy az ő érdekük belefolyjon a döntéshozatalba, és ez családon belüli feszültségekhez vezethet. Ezért törekszik az ember olyan helyzetbe vagy pozícióba, ahol a döntése – az, ami neki „jó“ – dominál más döntések felett. Ez a hatalom. Németül „Macht“, ami „machen“-ból jön, „tenni“, magyarul pedig...

„Das verflixte siebte Jahr“, mondják a németek. Meg azt is mondják, hogy hét évente testünk minden sejtje kicserélődik. Nem tudom, min múlhat ez, de hét év után tényleg sok kapcsolat kerül válsághelyzetbe. Hét évig voltam veled, laktam nálad. Jó lesz most nekünk ez a válás, ez a szünet, ez a távolság. A történet a szokásos: eleinte nagy a lelkesedés, fiatalok vagyunk, diákélet, a jó kocsmák, az új haverok, a hosszú éjszakák. Mindig volt benned élet, lehetőség, spontaneitás. Már csak azért is, mert ilyen megbízhatatlan vagy. Ez eleinte még vonzó. Fittyet hánytál, vállat vontál a megengedettre, a szabályszerűre, a tekintélyre, a szükségletekre. Lenézted azt, ki eszerint éli kis vidéki hétköznapjait. Én meg beleszerettem nagyvilágias viselkedésedbe. Olykor ápolatlan, kopott külsődben nem a szegénységedet láttam, hanem a történelmedet, a megélt élet jeleit. Meg aztán egyszerűen pofátlanul jóképű vagy. Szép vagy. Gyönyörű tudsz lenni, bizonyos megvilágításban, helyen, öltözetben… Mind...

A.S.: Ich habe lange nichts geschrieben. (Jetzt habe ich dafür lang geschrieben). Verzeiht. Aber Ihr wisst, dass kann nur heissen, dass ich mit Herz, Seele und Körper unterwegs war. Herz hat zuletzt dominiert, und das ist schön so. Vielleicht habe ich - unerwartet - wie alle Einsichten - noch eine weitere Antwort auf " die grosse Frage " bekommen? "Que bien, que passa algo en ese corazon de piedra." Que bien - wie gut. Dennoch - oder deshalb - möchte ich die letzten Wochen seit dem bestürzenden Besuch der Killing Fields in Kambodia zusammenfassen. Die Reise abrunden, zumindest im Blog. Angkor Wat Die grösste und beeindruckendeste Tempelanlage Südostasiens. Auch recht alt. Im 12. Jhdt fing der Bau an. Ging drei Jahrzente lang. Dann wurden die Tempel jedoch Jahrhunderte lang vernachlässigt, und auch der Krieg und das Rote-Khmer Regime hat nicht viel zur Erhaltung der Anlagen beigetragen. Anlagen ist übrigens nicht übertrieben: Die Tempelruienen erstreckecken sic...

No one said anything for a long time. We sat in the tuk-tuk rumbling over the dirt-roads of Cambodia, losing our gaze in the rice-fields or staring straight ahead. Then slowly a discussion unraveled, we could not keep our questions to ourselves: Has humanity improved since? Has there been any positive change in the world? To use stereotypes: Did we learn from our mistakes? These were the questions sparking the debate between backpackers of different nationalities and age-groups driving back to Phnom Penh City. We had just visited the genocide memorial center Choeung Ek, also known as the Killing Fields. It is simply unbelievable what happened in this country between 1975 and 1979. Two to three million people died or were killed out of a population of then eight million Cambodians. Why? A radical communist, Pol Pot and his improvised army of young Cambodian countrymen, the Khmer Rouge, decided to transform Cambodia into a Marxist society: purely agrarian and self-sufficient. This...

A dudálás: Tájföldön kimondottan feltünt, hogy nem dudál senki. Ha az utca közepén sétálsz is, lelassítanak (amúgy sem hajtanak gyorsan) és kikerülnek. Ez a mentalitás. Békén hagylak és békén hagysz. Talán a budhismus? Egy tájföldön élő francia magyarázta nekem: a dudálás agresszívnak számít, és itt az agresszió elkerülése a norma. Vietnamban nem hogy nem számít agresszivnak, de még zavarónak sem találja senki. Itt a dudálás annak a ténynek a közlése, hogy részt veszel a forgalomban. Ha előzöl dudálsz, a kanyarban dudálsz, a kereszteződésben dudálsz, már azért is, hogy a szembejövő busz a  motorbicikli özönben észre vegyen. Körforgalmak Saigonban: sávak nincsenek, nem be vagy ki indexelsz, hanem mindig abba az irányba, ahova szívesen eljutnál. A motoros tömegben ez álltalában müködik, ha autók is vannak, azokat kerülgetni kell, ha egy busz vagy kamion kanyarodik ki a körforgalomból álltalában megáll egy pillanatra a motorözön. És mindez alatt persze a dudák nem állnak le. Ez lenne...

Der Gedanke war da: ich habe zu wenig Zeit, ich sollte Vietnam auslassen und mit allen anderen Touristen nach Südlaos und von dort nach Kambodia. Auch so hätte die Zeit nur knapp gereicht. Doch in Vang Vieng war ich mit einer Italienerin, deren grösster Traum Vietnam ist. "Du kannst es nicht auslassen", so ging ich mit ihr zum Konsulat und kaufte das Visum. Jetzt ist Vietnam auch mein Traum - mein tagtäglicher Traum. Dabei ging es nicht so gut los: aus der friedlichen Oase Konglor (Laos) landete ich nach einem Tag Reise in einer hässlichen Grossstadt (Vinh) in der Mitte Vietnams von wo ich noch in der selben Nacht - zum Glück - nach Hué weitetrreiste. Und hier fing für mich Vietnam an. 5 Uhr morgens aus dem Schlaf gerissen stehe ich alleine am Busbahnhof. Ein Mototradfahrer sucht mit mir ein günstiges Guesthouse, in dem um diese Zeit schon jemand bereit ist, die Tür aufzumachen. Halb sechs, Sonnenaufgang; ich lege meine Sachen ab und mache mich auf in die Stadt. Zehn Minuten...